Ugyan a szánhúzókkal foglalkozó filmajánló "sorozat" már véget ért, mégis van itt egy film amit mindenkinek ajánlok. Hacsi, a leghüségesebb barát... (A filmajánló a poszt második felében)
Nem is tudom, hogy fogjak hozzá egy ilyen film bemutatásához hiszen nem csak a film, hanem maga a történet is a hatása alá kerít. Kezdjük talán az eredeti történettel melynek nyomán a fim készült. 
Hacsikó (Hachikō) az akita kutya 1923-ban született Japánban egy Odate nevű város melletti farmon. 1924-ben Hidesaburō Ueno, a Tokiói egyetem professzora gondozásába került. Később Hacsikó minden reggel elkísérte a professzort a Shibuya állomásra, délután pedig az állomás főbejárata előtt ülve várta. 1925-ben Ueno professzor elhunyt, Hacsikó pedig továbbra is minden nap kisétált a megszokott időben az állomás elé, leült, és várta a professzort. Az állomás dolgozói etették, gondozták ám igazán csak 1932-ben figyeltek fel rá amikor is egy újságíró cikket írt a hűséges kutyáról. Hacsikó 9 éven át minden nap várta a professzort, 1935 március 8.-án halt meg, ott hol minden nap gazdáját várta.
Halála után a Shibuya állomás előtt bronzszobrot emeltek neki ott ahol mindig is ült. Japánban Hachiko a szeretet és hűség jelképe.
Hachiko szobra a Shibuya állomás előtt
A filmről: Hacsikó történetét egy 1987-es japán film is feldolgozza, melyhez felirat itt található, de itt most nem erről hanem egy 2009-es amerikai filmről lesz szó Richard Gere főszereplésével.
A film története szinte teljesen megegyezik az eredetivel, bár a filmben 10 évig vár Hacsi. A film egy visszaemlékezés, a professzor unokája meséli el az iskolában mikor a példaképéről kérdeznek. A osztálytársak persze kinevetik mikor elmondja, hogy egy kutya a példaképe, de a film végén már ők sem látnak könnyeiktől. Ezt pedig akár az olvasóknak is garantálhatom. Lasse Hallström rendezésében egy olyan filmdrámát láthatunk amely szépen fokozatosan felépítve, mindezek mellé remek képek és zenék segítségével a film végére eléri csúcspontját. Ha igazán átérezzük a filmet és mondanivalóját esélyünk sincs visszafogni érzelmeinket és könnyeinek. A "legjobb" sztorikat az élet írja, és ez ebben az esetben is igaz. Írhatnék még ide sok mindent, de a film képsorai magukért beszélnek, számomra határozottan a legjobb (kutyás) film amit valaha láttam.
